Holnap találkozunk...
Eljött a pillanat az életemben, amikor a sok sírás, küzdelem, kontroll, félelem, aggódás és vágy után egyszercsak végre megéreztem: valami mégis megváltozott. Megálltam egy pillanatra, és az ízek, illatok, hangok és a látvány körülöttem más lett. Ugyanazt közvetítették számomra az érzékszervi benyomásaim, de a megfigyelő/feldolgozó mégis más lett.
Hasonló az érzés ahhoz, amikor kijövök a temetőből, miután a sírásók az utolsó virágcsokrot is a helyére tették, a pap elmondta az imát - rezgése megölt a sír felett -, az asszonyok elsárták minden könnyüket, és nem maradt már mondanivaló. A halott lelke útra kelt, az élők mindennapjainak újabb fejezete kezdődik.
Ez az a pillanat, amikor kezem megáll a könyv fölött, megfogom a következő lapot, de csak merengek felette. Tudom, hogy a főhősnek még dolga van, és a regénynek korántsincs vége. De én, az író, megállok a kilégzés és belégzés közti űrben, hogy minél mélyebben átéljem: valami véget ért.
A várakozás befejeződött, az izgalom lecsengett, minden fontos szó leíratott, elmondatott és elolvastatott. A nyár zsong és tobzódik az ő gyönyöreiben, a nap ezerrel süt, a felhők jönnek és mennek. A dzsungelpárától nedves levegőben pedig egy ígéret remeg, akár egy délibáb a síkságon: “Holnap találkozunk.”
Tudom, hogy így lesz. Ha nem is ez az a holnap, de eljön.